Fototaxis

A Fototaxis című kiállítás – mely tizenhárom fiatal fotós munkáit mutatja be – egy vállaltan heterogén válogatás, amely épp ezáltal tud egyfajta áttekintést adni a legmarkánsabb kortárs alkotói tendenciákról. Változatosak a pozíciók, stratégiák, témaválasztások és épp ezért nehéz is egy átfogó koncepció mentén beszélni az anyagról. Talán érdemes a művészeti fogalmakon túlmutató, egyéb tudományterületek, filozófiai irányzatok felől közelíteni az értelmezéshez.

 

Graham Harman amerikai filozófushoz köthető az object oriented ontology, azaz tárgyorientált ontológia elmélete, amelynek lényege, hogy egyenlően kezeli a világban a dolgokat, tárgyakat és az élőlényeket. Ahogy Wilhelm Gábor a Néprajzi Múzeum etnográfusa összefoglalja: „A tárgyorientált ontológia mint filozófiai megközelítés sajátossága, hogy szakít a reprezentáció és az ember világban elfoglalt helyének kitüntetett szerepével, a tárgyakat helyezi a középpontba, és azonos szinten kezeli az élő és emberi résztvevőkkel”. Ezáltal létrejön egyfajta hierarchia nélküli, ún. lapos ontológia, amely elutasítja az emberek privilegizált helyét a világban. A kiállításon látható művek egy csoportja jól illeszkedik ehhez az elképzeléshez: a minimalista, sokszor absztrakcióba hajló fotók elbizonytalanító tulajdonságú tárgyakat, fura közegeket mutatnak. Ezekben a kompozíciókban a dolgok egyfajta autonómiával ruházódnak fel, „megszemélyesülnek”, ágenciával rendelkeznek.

Az unheimlich kompozíciók egy Bruno Latour-i fogalommal élve egy ember nélküli, emberiség utáni, poszthumán világot idéznek, mint Máté Balázs nyugtalanító városképei, vagy Biró Dávid a percepcióval, az érzékelés bizonytalanságával játszó fekete-fehér munkái. Immár a környezet is eltűnik azokon az absztrahált, felületekké váló munkákon, mint amilyenek Dobokay Máté és Szántói Lilla művei. Előbbi a tájképet dekonstruálja egyetlen monokróm színné objektív nélküli expozícióval, utóbbi a Black Mirror sorozat hatásos címét is eszünkbe juttatva, okostelefonok érintésnyomait fényképezi.

Olykor a fotókon megjelenik egy emberi alak is, de csak azért hogy összeolvadjon, felcserélhetővé váljon a körülötte lévő tárgyakkal, dolgokkal, mint például Klenyánszki Csilla sorozatán, ahol saját maga válik az egyensúlyba állított, pillanatnyi, otthoni tárgyaiból készült installációk részévé, vagy Pomsár Miklós fotóin, ahol a művész mozdulatai szó szerint tárgyiasulnak, ahogy a mozgáslenyomataiból szobrok készülnek. Vékony Dorottya szürreális-ironikus sorozatában a sellő alakjában villan fel egy hibrid, poszthumán kapcsolat lehetősége.

Elsőre mintha ezzel helyezkedne markánsan szembe a tárlat másik műcsoportja, ahol noha váltakozik egymással a személyes kiindulópontú, intim hangvételű és a távolságtartóbban dokumentarista látásmód, mégis jellemző a munkákra, hogy valamilyen közösséget, csoportot mutatnak be. Az itt látható történetek személyessége, és emberközpontúsága tényleg távol áll a korábban említett teóriákkal, azonban ha tovább gondoljuk azt, ahogy a tárgyorientált ontológia megjelenik az antropológia területén, egy izgalmas elmélettel találkozhatunk. Az antropológiában megjelenő ontológiai fordulat ugyanis a különböző világok létezését, egymásmelletiségét tételezi, melyet a tárlaton látott munkák is erőteljesen hangsúlyoznak. Ez a feltételezés elsőre nem tűnik túl meglepőnek, de Martin Holbraad angol antropológus elméletén keresztül kiderül, mivel is helyezkedik szembe ez a felfogás.

Holbraad megkülönbözteti egymástól a kulturalista és az ontológiai megközelítést az antropológiában: míg a kulturalista nézőpont azt vallja, hogy egy világ létezik, amelyet többféle módon nézünk, értelmezünk (és reprezentálunk), a Holbraad által képviselt ontológiai irány eleve többféle és különböző világokat tételez, amelyek olykor természetesen nem értik, sőt nem is érthetik egymást, mégis létezhetnek egymás mellett. Ismert példája Evans-Pritchard antropológus A Nuerek című (1968), egy nílus parti törzsről szóló könyvéből származik. Itt említi a szerző, hogy a nuerek azt vallják, hogy az ikrek madarak. A kulturalista megközelítésben Holbraad számára a fő probléma az, hogy kódolja, ha a másik valamit nem úgy lát, ahogyan én, az eleve hibás nézőpontot. Azaz ezen álláspont képviselői azt gondolják, hogy abból, hogy az ikreket a nuerek madárnak, mi pedig embernek gondoljuk, szükségszerű, hogy egyrészt nekünk van igazunk és ők tévednek, másrészt azt érdemes kutatni, hogy ők miért gondolják „rosszul”, miféle kognitív működés, szimbólumokban való fogalmazás állhat mögötte? Az ontológiai álláspont ezzel szemben azt a radikális elvet képviseli, hogy könnyen lehet, tulajdonképpen nem is értjük, mit értenek ez alatt a gondolat alatt nuerek, mivel az ő nyelvüket, fogalmaikat valójában félreértjük, máshogy értjük, vagy egyszerűen csak nem értjük. A két világ tehát nem tud feltétlenül találkozni egymással, mást gondolunk arról, mit is jelent az hogy ikrek.

A kiállításon látható művek éppen ezen gyakran teljesen különböző világok egymás mellettiségét és az ebből fakadó feszültséget mutatják be. Bakonyi Bence hideg, magányos nagyvárosai ütköznek Sivák Zsófi kerecsendi cigánytelepen készült portréival, Koleszár Adél felkavaró mexikói sorozata (bántalmazott nőkről) egy teljesen más szegmensét tárja elénk a világnak, mint Zellei Boglárka érzékeny munkái a különböző magyarországi bemerítkezési szertartásokról és ezáltal keresztény közösségekről. Kaszás Tamás vidéki Elvis kultuszt bemutató sajtófotója és Schmied Andi tel-avivi gazdag nyugdíjasait ábrázoló sorozata iróniájukban közös, ám földrajzilag nem is lehetnének távolabb egymástól. Ezen nagyon eltérő és egymással összeütköző világokat, melyek valószínűleg soha nem is találkoznak egymással, hozza közel a maguk fragmentáltságában a kiállítás, miközben mindezt folyamatosan aláássa egy ember nélküli, azon túlmutató, tárgyorientált nézőpont beemelésével.

Gadó Flóra esztéta megnyitóbeszéde

a kiállítást a Nemzeti Kulturális Alap támogatta